Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Belső csend

Míg elmaradnak szórakozottságaink, és tudatosan is kerüljük azokat, imádságainkat már csendes zenék, külsőségek sem befolyásolják többé. Nem is hangolják lelkünket az imádságra, melyektől azért könnyen függővé válhatunk. Nem olyan természetes dolog csendben maradni, amikor amúgy is szünet nélkül fogalmazódik bennünk válasz mindenre, ami érint. Közülük rengeteg dolog kifejezésére, megfogalmazására, nincs is szükség.

Átbillenni az Igazi Csendbe, idegen dolog. Ahol szokásos megszólalásunkban föl fog tűnni, hogy mekkora „zajt” teremthet. Az után pedig az, hogy mekkora a csend üressége, ha nem mocorgok, ha gondolataimat sem fejezhetem ki hangosan…

Pedig az „ürességet” el kell fogadnunk ahhoz, hogy „megszólaljon”. A külső csendet, a belső is kíséri. A belső csend is jelezheti az ürességet, mely azonban mindig Isten számára fenntartott hely volt, melybe talán csak most léphet be igazán, és először.